Cassie

Nem tudom, hogyan tudnám neked elmondani mindazt amit tudnod kell. Így hát leírom, (talán itt megtalálod). 

Szeretném tudni, hogy Te mit éreztél, vagy talán még érzel. Ott még lehet érezni, ahol Te vagy?  Hogy én azt érzem e? Talán hasonlítunk. Vagy csak szeretném. Haragudtál rá néha? Vagy Te sokkal jobban szeretted? Biztos, igen. De én is szeretem! Nagyon! Köszönöm, hogy szeretted! Tudom, hogy Te más voltál mint a többiek.  

És más is vagy mint én. 

Nehéz elfogadni. Ne haragudj emiatt. 

Nagyon szeretem! 

https://www.youtube.com/watch?v=WS0G4bErznk

Van-e élet? 

 "eéazben szeretem őt..."

 Mintha lennénk száz hetesek,

Mintha nem lennénk gyermekek.

Nem vagyunk.

Kékes világos szépben.

És igen van!

Van mi örökké elveszett.

Kendőmbe belemostam véres tóba áztatott mindenségünk, mindünk ami valaha volt.

Mostmár nem is tudunk mit adni.

Mehetsz. Elbocsájtalak.

Mostmár hadd gyászoljak!

Elhamvadt szagban, kitépett.

Menj el! Elég volt. A többit egyedül akarom! 

 Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten,
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

Borulgatása a fényes gömbnek,

Emészt itt bent a véletlen,

Öklendezlek.

De jó lenne.

Ezeregyszer szállni belőled!

          Hájjnánánáj.

Most is várlak.--

Elbocsájtanálak.

         Hájjnánánájnáj.

Két kezemen,

Hajjnananaj.

--Mindkét aranygyűrű.

S a te- kezed- tiszta maradt.

Dühömben megmosdatgatlak!

Hájjnánánáj.

Haj de nehéz, --most neked lenni.

Veled élni.

Benned lakni

Érted égni

Szabad látni. Háá(j)áj--

S te csak tisztán látszol.

Értettem imádkozol.

Áldalak búval---

Keserű gondolattal.

Hajj,-- a dühöm be rád zúgnám.

Najnanaj.

-

Túlszeretlek.

Hejj!!!

- Nem is tudom.
- De tudjad már!!

n      Első felkérésben ítélj és hazudj, térképen mutasd a házad, kicsi kétablakos kunyhó, mázolva, vakolva, szennymentesen volt fala, még apóka idején, s siratom azóta azt a szépet, tőle kaptam. Mondani nem tudom. Csak érzem. Ismerte Ő az Ádám bátyám s kiskapuját a konyháig, az utca menti fényszobát és a kemencét, Bori néném mindenéből. S csak folyt, folyt… Tán még ma is folyna, ha gyászkendőd el nem veszejtetted volna. Patakozunk tovább, immár a semmibe. Szennyé válunk, ha szennyből élünk.
Bocsáss meg Drága Dédim! Bocsássatok meg elmúltak, hogy kevés volt az időnk, mit egymásra áldoztunk. Mámma arra is kevés, hogy magunkkal észrevegyük. Úgy sajnálom… hogy nem tanultunk meg élni. Már elmentetek. Nem tudom mi lesz így. Sok ez nekünk, kicsik vagyunk még! És elfelejtünk megtanulni élni. Volna még itt sok más is. De ez mindennél fontosabb. (És csak dobálódzok a szavaitokkal, csak képmutatóskodok, ha már csak a szófoszlányokat tartottam meg. )

 Ha nem fogadod

Valaki olykor kacsingat rám.

S mindég sugall valami oly

Nem evilági nótát,

Én csak hallgatom két agymosás között besuhan,

Megtelepszik, s csak vár.
Rám vár az az istenadta,

S talán valóban Isten adta,

Vagy tán a megvalósult ember üzen vissza.

Játszom néha azt is, meg néha ezt is,
Néha játszom, hogy már nem tudok játszani,

Félek is, bevallom újra,

Kicsi vagyok, fázom, bár már jóllaktam.

 "Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Ez az emberiség egyik nagy tévedése! A szerelmi fellángolásunkat ugyanúgy lehet nevelni, irányítani, mint bármi mást: szülőt, testvért, kutyát vagy matektanárt. Azt kérdezitek: hogyan? Egyszerű. Önmeggyőzéssel. (...) Csupán őszintén kell válaszolni néhány kérdésre. Vajon a sok millió ellenkező nemű közül miért pont ő tetszik? Mert szebb és csinosabb mint a többi? Na, bumm! És akkor mi van? Vagy talán mert látszik a szemén, hogy okosabb is? Hát igen. Véletlen adottság. Nem az ő érdeme. Így született. Vagy talán nem két lába, két keze és egy feje van neki is, mint a többieknek? Nevetséges! Pont olyan, mint más. Ilyeneket kell mondogatni magunknak szépen, lassan, nyugodtan, miközben közeledünk a kiválasztott személyhez, hogy bebizonyítsuk: minket nem vakít el a szerelem. Vagy talán az számít, hogy ha látjuk a kedves személyt, kiszárad a szánk, kiguvad a szemünk, remegünk, mint a kocsonya és a szívünk ki akar ugrani? Röhej! Ez csak biokémia! Az a helyzet, hogy az adrenalin-szintünk, vagy mi az izé emelkedik. Meg a vérnyomásunk. Meg a cukrunk. Ez kérem tananyag! No, most aki mindezt bölcsen és pontosan átgondolja, az a szerelmi fellángolást könnyedén kézben tudja tartani."

(Nógrádi Gábor)

 Játszunk. Mindig csak egy szerepet játszunk.

A legtöbb ember élete feladatának érzi, hogy találjon egy társat, akivel boldog, részt vehet az álomesküvőjén, megalkothatja az álomotthont, gyermekeket nevelhet és hosszú csendes estéken megöregedhet. Egyszerűen az Igazit keressük! De vajon létezik-e? És vajon nem e csak egy tévedés? Nagy árat kell fizetnünk a tévedés miatt, amikor rádöbbent nem Ő volt az . És a legfőbb kérdés, ami 6426 naposan itt motoszkál a fejemben; valóban őt szeretjük e?


Minden abból a vágyból indul ki, hogy boldogok akarunk lenni! (Naivan) Úgy gondoljuk, a szerelemben találjuk meg a boldogságot. Ám ez „csak” egy érzés. Egy kémiai folyamat. Nem azért leszünk boldogok, mert azzal a bizonyos személlyel vagyunk, sokkal inkább maga a szerelem érzése. Ezért olyan társat keresünk, akivel jól elvagyunk, aki megért minket. Azt a személyt, aki olyan mint mi vagyunk! Levezetve önmagunkat szeretjük! (És valójában szeretjük e önmagunkat?) Másban kivetített önmagunkat kedveljük? …Nem tudom. Azt tudom, hogy nem azért szeretünk valakit, aki ő valójában. Ő egy eszköz a boldogságunkhoz.

Azt tudom, hogy nem a szerelem kábulatában akarok társat választani az életemre…

De ez csak egy naiv 6426 napos véleménye a világról… lehet holnap már más lesz.

 palackok között játszók játszák Z ELÉRHETTELENT,ha tudnák, hogy ők  
iban, miket tudják hogy nem ők tesznek
fogasldalmakat géenkrnek, de nem ők , csak az álarcaik teszik helyettük
, s h TUDNÁK, HOGY ŐK CSAK AZT íGÉRIK, HOGY ÖRÖKRE ÖNMAGUK LESZNEK

Vannak magyarok, szikkadtak, tiszták,
mint a cserepes agyag a Tiszaháton.
Vannak magyarok, sárosra
isszák magukat a koszos állomáson:
isznak a havas Donkanyarra,
isznak a tábornok arany vállapjára.
Vannak magyarok: hat ujjal
és fogastul jönnek a világra.

Ezen a földön nőttek,
nem a tatárszagú Ázsiában,
mégse hisznek a szent bálványokban,
aranyozott isten-fiában.
Kaszát egyenesítettek, voltak
fekete-csimbókos szörnyetegek,
locsogó vérükkel öntözték
a kiszáradt egeket.

Felhőből néző nagyapjuk
tótul, zsidóul imádkozott:
dülnek szájukból a kiskunsági viharok,
Duna-folyású ekloga-sorok
Együtt mennek a hősökkel,
nyavalyásokkal a történelembe:
vannak magyarok: úgy tartják a világot,
mintha kisgyerek lenne.

Ártatlanul lesik az arcát,
sír, mosolyog, eliszonyodik?
Nem engedik kiszedni a kezükből
legutolsó lélegzetükig.
Csöndjükben rejtegetik
az elsodort parti fát, asszonyuk jajszóit,
de nem mentik meg őket
a vízióik!

Nem volt késsel vágható kenyerük,
emésztődéseiket hordták a malomba.
Üres koponyájukban a fehér
hold lakik hajnalonta;
süti a villódzó sebhelyeket,
port, füstöt, kitört ablakokat.
Vannak magyarok, akiknek
az öröm menyasszony-kárhozat,

lemondás és elrontott ünnep
minden napvillás reggel.
Fölkelnek az ágyból és belebuknak
a sírba gimnázista fejjel.
Fölfalják az idegen zászlókat
vagy megbíznak, mint a szolgák.
Vannak magyarok, rég tudják,
hogy ahol élnek, szeles ország.

A csúcsos, menetelő jegenyék zajából
kihallják a pontos muzsikát,
házuk előtt éjféli időben
csapatostul tutulnak a kutyák.
Becézik ezt a kis földet, hazát,
és fülük mellett eleresztik a szót.
Vannak magyarok, várnak, szédülnek,
szívüket-lecsukók.

A tegnapért eladják a mát,
puha ingért a kabátot.
De vannak magyarok:
István királyra, új ezer évre vágyók.
Nem fogadják meg az anyai szót,
komor és makacs árvák.
Az emberiségnek a fából-
vaskarikákat ők csinálják. 

...sikerfüggő. De legalább élek. 

Végérvényesen is kijelentem a saját világomban élek, és semmiért sem szakadok bele a tömegbe!!! :D 

Hol volt tegnap ami ma van?  

 Én nem azt akarom, hogy azt mondjátok rá, hogy 'jó'... 'szép'... 'ügyes vagy'...
Azt akarom, hogy hatást gyakoroljon rátok. Azt akarom, hogy érzelmeket váltson ki belőletek, legyenek azok bár jó avagy rosszak. És az sem zavar ha nem tetszik, sőt kifejezetten elvárom, hogy legyen köztetek olyan ember. 
 

Már csak jobb kislábujjam tartotta a súlyom, s vele együtt terheim miket a hátamon púpozott hátizsákba gyömöszöltem. Lábfejem a lila és a kék árnyalataiban tündökölt, s az elfagyás határán ingadozott. Jobb combom és vádlim görcsben állt, s a mozdulat fogalma rég eltörlődött számomra. Térdemből az apró tűszúrások helyén méreggel teli váladékaim folytak. Bal lábamat vízszintesen tartottam a kőszikla és az éhes aligátorok kereszttüzében. Csupasz lábam végigterítve óhajokkal és képzetekkel átázott lepedőkkel, s a megmaradt három pici ujjamon karácsonyfadíszként csüngtek a szívcsontok. Méhemben az eltitkolt álmod; a legnagyobb félelmed hordoztam. Halott szavaktól duzzadt melleim közt végtelen üresség szállt. Meztelen testem vörös kiütésektől égett, s nem mertem belegondolni, mióta árad a testem zugaiból a bőrömön át az izzó vérem, mely a talajhoz érve forrásként tört az ismeretlenbe. Csonka karomon tartottam múltam, s eldobott jövőm emlékét, s meglévő karomra kötve múltbéli önmagam által képzelt énképemmel átkötött pillanatrajzom csüngött. Bár nem hiszem, hogy a zsineg sokáig bírná, de minek is. Az ajkaim, tekintetem, s orcám mind a titkom fedték. Szorosan arcomra ragasztva mutattam a plakátot, melyen a tükör állt széles mosollyal kihasználásra készen. Ez lettem volna így egészben én, ahogyan a híd utolsó szál kötelének közepén egyensúlyoztam a változás folyama és az örök szél között. Bár mindég is vártam ott a semmi közepén, mégis felbolygatott mindent bennem abban a pillanatban a Sétáló. A múltnak keresztelt parton sétált.

- Emily. Viszlát. – szólalt meg a közelembe érve.
S ekkor a szavak keselyűmadarakká válva hasították szét a pusztaságom. Lelkem a sebemen tátongott a kiesés és a tett között. S egy gondolatra kiáltottam fel:

- Megtiltom, hogy elhagyj!

- Rendben. Akkor indulj tovább végre és fogd fel, mostantól többé képtelen leszel érezni!

Míg te élvezni próbáltad az üres perceket, én rózsaszirmokkal töltögettem a kedvünk, s mindvégig a hitem szikráját locsolgattam s a lemenő nap reményében áztattam lelkesedésed. Mond, jó volt ez így? 

Ez már képtelenség. Túl nagy luxus nekem megtenni, hogy elveszítem az eszem. Most nem szabad, sőt nagyon is szükség lenne, hogy ésszel döntsek. De mit tehetek? Egyszerűen megbolondít, pedig már nem is számít. 
Annyira könnyűnek hangzik ez az élet dolog, csak teszed a dolgok, követed az elképzeléseid, és minden rendben van. De akkor ez miért nem megy? 

Hova kellene futnom, kit kellene keresnem? Mit kellene megtalálnom? 

Döbbenet : Önmagam! 

Csak igen, ez megint sokkal, de sokkal nehezebb. 

Azt hiszem túlvállalom magam. Túlságosan is túl. Elhatároztam magamban, ha kimerülnek az energiakészleteim megállok és újra feltöltődöm, de most mégsem állok meg, egyszerűen nem visz rá a kényszer. 
 

A színészek ha pihenésre vágynak elvonulnak az öltözőszobájukba, hogy senki se lássa őket kimerülten. Egyszerűen az tilos! Ők a magabiztosság és stabilitás örökkös alakjai. 

De én ezzel ellentétben, a színpadon pihenek. Mert szükségem van a pihenésre, de a színpadon akarok maradni. Csakhogy így minden elveszti a varázsát.

A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idő-nélküli.
A teljes működés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.

(Weöres Sándor:A teljesség felé c. könyvéből)

Csak menni tovább és tovább, még akkor is amikor nem tudjuk miért. Sosem állhatsz meg, akkor sem amikor nem tudod hová visz az utad.  
Elfáradtam. Bár tudom rengeteg erő lakozik bennem és annyi mindenre képes lennék, a kisujjamból potyognának a valóra vált álmaim, ha egy kicsit összeszedném magam. 
Csak egy kis hit kell. És annyi minden valóra válna amiről most csak álmodozom. De itt az idő, itt a most, menni kell tovább, és csak megrázni a kisujjam. :)

Vándorhős vágyaiból kitépett szédülés
Játsza a felhők alatti kék eget,
S elfelejtve a sorokat sziporkázó
Csinglingek pótolják zendüléssel.
Majd minduntalan fojtást színlelve
Angyali ruhájukban szívják
Véletlenül megpakolt adagjuk,
S félrekacsintanak a sebzett hősre,
Ki füsttel itatott rozsdaruhájában táncol.
Egyszer jobbra, másszor balra,
Tagadni próbálva szégyenlt ferdülését,
Tovább lebeg takargatva ezüst könnyeit,
Majd csak egyre jobbra szökkenve,
Vastopánjaival pendülést teremtve;
Félelemmel ízesített csokik kergetik
Az angyali ruhás csinglingeket. 

"- Most, hogy közeledik a búcsú, az elválás, a félelem a magánytól, a kilátástalan jövőtől, és jön a rémült gondolat, hogy: "Tapadjunk össze ebben a halálra ítélt, félelmetes, reménytelen világban, mert nem jó egyedül"... mindez azt kiáltotta bennetek: "Maradj velem!"... Ez nem szerelem.

- Hanem mi?

- Menekülés."

Megkapni amire vágytál és rájönni., nem ez neked a legjobb. Nem kellemes

 De a túléléshez még elég. 

https://www.youtube.com/watch?v=t9PR9zEuxNY

Hajszolod a végtelen illúzióként feltüntetett,

Életmorzsákból felszedegetett rezgést.

Betanulod a tetteid.

Színpadra állítod a szép kis illúziód.

Gyönyörű, s hihetetlen, csodálatos, elképesztő

Mondják a nézőt játszó színészek.

S ha elfordulsz, lerántják a kalapot.

Fejüket a magasba emelve

Dőlnek a kezdet, s vég poráig

Kimondatlanul elmondva, hogy gratulálnak

A tökéletesre felállított darabodért.

S szégyellik a szánalmas nézőket,

Akiket őszintén játszanak.

S magukban üvöltve felsírnak,

Nekem miért? Miért halott az egész?

Majd lelépek s látják hasadt a játék,

S elázott a szabály, s üres a tábla.

S mostan szerv nélkül,

Csupasz háttal fordulok a világnak;

Itt vagyok, éljetek át, s tépjetek szét.

De kalapjukat újra emelve elszaladnak,

Susmukolnak kifelé menet;

…Az előzetes sokkal jobban tetszett. 

pingvin.

te túl jó vagy.

vérzik a lábam.

lepihenni melletted.

csoki vasárnap.

zsír új.

úgy mint múltkor.

vihar.

méz.

 Ha mindez mese lenne,

Nem itt ülnél, s sikoltanál,

Ki a fejedből, mi a sz@r.

Hagyja már a tetves ebéd, s

Egye meg a legye vesét.

No né, hélóóó,

Álljunk meg egy percre

Nem maga ment az előbb erre?!

Nem jól jár tán kendnek?

Hogy évadján kapál a kertbe?

Hallja, kapja osztán menjem balra!!

Rossz úton jár, ki tetőre vet követ,

Ne szaladjon a tálba, ki megveszi a helyem!!!

No kommment ez már nem olyan, úgyse…. Ugye? o.O 

 de már látom mi a szitu (o.O???)

Belezuhantam a vízbe. Pont. És most mi lesz. Ez lenne a legkönnyebb és nem is lenne rossz, de hát ez mégis csak víz. És nekem nem kell víz. Pont. Hogy folytassam? Hogy másszak ki, és tartsam meg a jót? A kishalakat a vízből.  

No kommment tudom, hogy neked erre a bejegyzésre lesz kommented. Már várom, mert segít. ;)

Na tehát víz, és semmi más.Talán pontosítani kell a mást. Legyen limonádé, de sok citrommal, meg némi cukorral, és még minden mással. :P haha. 

Ez most hiszti?? :? nem hiszti ez csak, aggodalom, csak a többre való törekvés, a felszínesség megtagadása. Csak a mélység elvesztésétől való félelem. Pont. 

Szakadatlanul feszeget,

Gurgulázik, rongál, és jót eszik.

Ma is ettünk. Se sokat, se keveset.

Kistányérod vidd ki,

A nagyi elmosogat, és ne félsd a

Poharat félre tettem, elintéztem

A veszélyben ugra-bugráltam,

Kissé nagyra vágtam, de még

Belefér,

Szólt volna, ha lett volna

Szabadsága a ragaszkodásnak,

Kedves ő, ha ismeretlennek nevezik

De te csak csald félre, s rejtsd el

Amit már kimondani is elfelejtünk. 

Úgy szeretném, hogy itt aludj,

Szakajts ki egy részt belőlem,

Áradatomban mártózz, s ébredj

S csókold rám, a szellőt, a holdat,

Radnóti éjszakáját, és a mindenséget.

Múzsám helyett más, többé váltál,

Átveszítettelek, és átkaroltalak

Tüzes kendőmmel ékesítelek, s

Mind az összes cserebogár

Jöttödre vár, s fél, s mégis remél.

Meghalni is képtelenek, a

Tűzben forgó szellőben lengnek

Élnek és elvetélnek, fogantatnak,

És sosem születnek, de mégis szülnek.

Ha már látogatóba betérsz, ne feledd

Becsukni a zárat, és bezárni az ajtót,

S a piros papucsot sose vedd fel,

Csak a cipődben mászkálj, és

Még véletlen se rakd ki a fogkeféd.

S felzúg az andalog recsegés…

Mélyvörös holdszózatként borult ám az átkozott. Csábított, elvette a takaróm. Vacogtam mellé, s bújtam mellkasához, de egy szót sem ejtett elém, fogta egy részt belőlem és elrabolta. Kiszedte, s kimarta, mint a farkas a prédáját. S én vakítva tálcán kínáltam neki. Már nála van és visszavenni sem lehet, s nem sajnálom, mert ott az az átkozott, akit viszont nem hívtam, s rossz vendégként betolakodott. Felfalta a sütit, megitta az összes bort és még nem is köszönt, de legalább gyönyörű volt. S most a nyakamon maradt, a részem helyett az átkozott, csak azt hagyta, s én sajnálom. Bárcsak sírnék, bárcsak lennék rosszul, de úgysem vagyok. Csak belülről rohadnak az átkozottá vált sejtjeim. S ő mindezt szépen végignézi, néha még mindig eljön, kopogásra sem méltat, lágyan kinyitja az ajtót, és elvisz kisebb darabokat. Várom már mikor marad csak a vázam, s akkor talán az átkozott is továbbáll, de addig is egyet tehetek, hagyom, h mindez tovább folyjon, és csak sajogatom a szívem.

https://www.youtube.com/watch?v=bu93m9fIWgc&NR=1

 

A szerelem olyan akár, akár a tenger
Hogy csordultig van telve szerelemmel...

ki változtatott meg.

 Sajog. 

...Leírhatatlan.

Jó lenne...

 Tudom, sokat vétkeztem ellened, és sokszor hagytalak cserben, de most az egyszer egy szívességre kérlek. Annyi csupán a vágyam, hagyd, hogy kicsit én játsszam. Ne szólj bele, ne cselekedj, és a még a gondolataidat is, messzire repítsd el tőlem. Ne gyere közel és ne lépj, sőt, távolodj el és költözz el. Ki akarlak cserélni, beváltani valami másra, tudod a boltban azt mondták, veled könnyű lesz az élet. De a boltos egy igazi zsivány volt, nagy kópé, akinek a nyomát bottal kergetik, a mindenit. Átvertek és én itt állok, ázottan terhemmel a nyakamban, s egyre kérlek, ne kövess drága én. S én nem fogom elkövetni a Te hibád.

… mégsem, ne fuss el, ne szaladj, te vagy az egyetlenem, aki hűségesen mindig mellettem baktattál, szélben és napban.

Ott bent, agyamat piszkozatlanul hintáztattam,

Forrásodból merítettem, husodból táplálkoztam,

S ahogy most haldokoltam, úgy ott nem,

Édes nektárt ízlelgettem, hangotokra andalogtam,

Úsztam és táncot jártam, művész voltam,

Ha csak néhányig is de éltem,

S kiszakadtam.

Felső részem határából ejtett, rozsdavörös szózatként

A gondolatnyi létem feje tetejére folyt föle

Többje sem, talán illúzió, tartsd magamnál,

Álmodj belőlem, és így használlak át,

Csak maradj még, de takarodjál el,

Ez nem a fele ország, nem adtad még lányaidat sem,

De mégis loptam tőled, s a begyed csak nőtt,

Mindjárt pukkadsz, s viszem az országod,

a múzsom vagy te is, csak egy fúvást engedj,

s én lehelem ki belőled…

Harcolj Döme, világ szült, teremtesz és világ pusztít,

Élj és lehetőséggel védekezz, félelemmel bátorkodj,

Lépni az ajtó nélküli határon, egyedül vagy kötött,

Messzi „aholmadársejárt” tájon járt önhasadásoddal,

Képzelj és lépj, tanítlak is hát látod, lábnyomomba is

Taposhatsz, csak mögöttem ne jöjj, az a holt paradicsom,

Ott voltam éjfél tájtig, vártam és jöttöm kellett igyekeznem,

Tudtam, hogy félsz, és itt vagyok, a paradicsom múlt és rezzenek,

És már vidítsz, hát csak ezért is, már csak ezért is, élet.

Bojkottál szótlanságod,

Tetszelgésemben háborúsdit játszol

És kardomra cserélem tékozoltságom

A zord időkben és fellegekben játszom,

Mint kisgyerek, aki küzd a rendszer ellen,

Lehetőségek ezreivel dobálódzik,

Fel és le, és fentebb és följebb,

Mondja a magyar íkes nyelvével,

S rázkódik a lelke valahányszor kiejti

Édesanyja, hozza a csuszát, még így

Békéért ölt háború, várja a dínom

Után, dánom, hasadozni látszik a szív

És nem érti más, csak egyedül a magyar,

Mit jelent kilencvenötödik évben,

Tátongó szívvel, gyerekként élni. 

Kortárs művészetünkre a jövő az egyéb szót aggatja.

Bolyhos!

Rám!

Ringass és feszíts, és nézz fel néha,

Lásd, hogy fent epedek, a lent

Legfelső fokának torkolatán!

Aludj és több mint fénysebességnyit fejek ki álmodból és jóllakom.

Mégis csak egy cseppnyi, de elegendő ahhoz a mindenséges

Szedegezőtlen álmos tányérban, melyből kifolyok, és karmom

Tépve húzza az abroszt, mit nagyanyám aggasztott fel múlt nyáron.

Szólt volt,

Hang elfogyott,

Kevesebbet ettél, mint sem mondhatni lehet

Volna, egy mikroszkópnyi állomás a csillagrendszerben, egy

Elveszett asztronauta, kicsi virág fényében méhként boly(on)gó eszme.

Ennyi sem voltál,

Gomolyagként forgolódtál az egyiktől a másik

Időhatározó szóig a fonott tálban,

És macskák játszotta agyszülemény

Voltál, kifogyni készültél,

De nem tudtál. Mondva volt,

Vagy mesélte

Csókoltat az öreg néne, a vén boszorkány, aki a gomolyagodból szövi

Ármányos cselekedeteit, és issza a nyomorultság hűs limonádéját.

Megkísérletezem, elkémiázom, a felhőtlen időt átengedem

És ne félj, mondta sokszor, csilingelő, zuhog, épp felkél,

Hisz hitt és hittél és ők is hittek, egynek lenni itt meg még

Egynek nem jó, zokogni és élve, gagyogni a világnak

Itt vagyok, vagyok, vagyok, gondolkozz, törülközővel az

Ég, mint szaladok s igen, igen máshoz, mert volna jó, ha

Tudnád, ismerni tudnád, kérni és fá-ázni.

Kakukk. A gondnok hív, csörgög a vizes palack,

Halihó, nem látomáció, gon-gon-gon.

Gurgulázik, a kis csapat, a mackó,

Elveszik a paplan alatt. S lassan alszik a kis csapat,

Aludj te is és jó lesz a nap, zavarogj és ne ricsodálj,

Nem lehet több mint akadály-talan. Lan lan.

 https://www.youtube.com/watch?v=CL6vZPxKjyk

Nohát nem versnek szántam,

Röpke gondolat volt csupán

Egy lélek elárvult vergődése,

Semmi volt, s lassan el is engedem

Csak had mondjam el

Túl gyors volt a drága idő

Saját fegyveremet döfte ide,

S most ékszerként tetteti

A világ elé, hogy csak ő

Győzheti az idő kontra lélek csatát.

Játszani, kattogja a fejem elé

Bámulásomba érteti, mire

Ő a szabály és én a bábu.

Nevet a képzelgésembe,

S mérgével átkozva sikítja

A puszta beleremeg  a

Sirályok dögevőkké válnak

A víz leesik, a szív ver és nyögi;

- Nem így van megírva.

Az ember mint a játékkészítő

és az idő mint a mégegyszerdobhatsz.

Szürkült,
Jött és hirtelen elvarázsolt, 
De nem képzelt, 
Nem mert és úgy,
Ahogy gondolod, 
Félek félre,
Érted mit mondok,
Nem estem bele, 
Nem én, túl,
Mély lenne az nekem,
Félnék, de nem 
Félem, hiányzik, 
A múzsám, és a vesszők
Lassan helyére kerültek,
Káoszból ez lesz,
Kiszámíthatatlan nem 
Tudom, de mély 
Töredékre bomlott és
Másfelé is elnézett,
A kis sehol se 
Járt bitangul,
Még mindig hiányolom
A múzsám, elkószált
Vidéken járja a magyart
Idéző csejehujahaj.

Hu(j)-ju-ju-juju-juj
Rohan hat határra, te
Sem érsz a lábnyomába.

Szólj

Ha bírsz

Indulj már

Kevesen vagyunk

…DE MAJD JÖNNEK

Zajjal

Sebességgel

Indulattal

Lendülettel

Veled jönnek

És velem mennek

Ellopták

Csöndem Felkelő

Lázban Játszanak

A forradalomban csöndemmel

Dobálják

Tapossák

Játszanak Tiszába

A csöndemmel piszkolják

És fogaikkal

Harapják ki

Belőle jól

Laknak s kihányják

Majd lassú

Léptekkel

Felém tartják ázott

Kezükben a hófehér

Bár már

Elhasznált de

Élt

Csendem.