Ez már képtelenség. Túl nagy luxus nekem megtenni, hogy elveszítem az eszem. Most nem szabad, sőt nagyon is szükség lenne, hogy ésszel döntsek. De mit tehetek? Egyszerűen megbolondít, pedig már nem is számít.
Annyira könnyűnek hangzik ez az élet dolog, csak teszed a dolgok, követed az elképzeléseid, és minden rendben van. De akkor ez miért nem megy?
Hova kellene futnom, kit kellene keresnem? Mit kellene megtalálnom?
Döbbenet : Önmagam!
Csak igen, ez megint sokkal, de sokkal nehezebb.
Azt hiszem túlvállalom magam. Túlságosan is túl. Elhatároztam magamban, ha kimerülnek az energiakészleteim megállok és újra feltöltődöm, de most mégsem állok meg, egyszerűen nem visz rá a kényszer.
A színészek ha pihenésre vágynak elvonulnak az öltözőszobájukba, hogy senki se lássa őket kimerülten. Egyszerűen az tilos! Ők a magabiztosság és stabilitás örökkös alakjai.
De én ezzel ellentétben, a színpadon pihenek. Mert szükségem van a pihenésre, de a színpadon akarok maradni. Csakhogy így minden elveszti a varázsát.
