Angyalok márpedig igenis léteznek...  

 A művészet legkomolyabbját vélem átélni, és nem kérdek senkit; tetszik-e?

Lengek, tenged, ez egy dal,

Kár, hogy nem hallod,

Az ütemek az arcomba vágynak,

Keresztül mindenen hozzád is elérnek

Jó volna veled énekelni,

De nem tudom hol vagy,

Így el sem indulok, keresni téged.

Jó végül is ez így, boldogít a semmittevés

Veled egyedül lenni volna jó,

Kicsit hiányzol is, de most sok jó,

Mert szól a dal, kár hogy nem hallod.

És már el is ment.

 ‎"Én vagyok a poén abban a viccben amit életnek nevezünk"

 Névtelen földrészen bolyongok,

Szédelgésem határokat rúg,

Ugrik egyre feljebb,

Még a vég el nem oszt.

Hozhatnál egy kis kávét,

Betépve lenne kellemes,

Üres éh szervvel,

Kevéllyel tisztul,

Hamvad a hó,

Lapul a bogolyban,

S egyre várom,

Hulljon a kerék forgása.

Végkifejtett halál átkozz,

Csak ütne már,

Elszenved a valós,

Szemhéjamon restekel,

Egyszerűen sajnálom őt,

A magányosságot.

Rátelepedett, s minduntalan kér,

Halkan int felém;

Takarodjál a búsba el.

Édes álom, mámoros kényszer,

Veled ezerszer, s még egyszer.

Ha volna szárnyam,

Feléd szállnék,

Ha volna lelkem,

Érted vágynék,

Ha volna szívem,

Érted élnék,

De ne hidd el,

Mindenem a rejtekes magány,

A semmi a végtelen közepén,

Óceán egy elhagyott, tócsában.

Ennyi lészek,

Sem kevesebb,

Sem több.

Nálad alszom minden éjjel,

És rólad álmodom,

Képzetemet te töltöd,

És reggelente ágyam,

Üresen hever.

Végtelenek csendjében tündöklök,

Arcom tavaszi szél mossa,

Fáradt lelkem imára esd,

S halkan felelem.

Voltam árok házad előtt,

Levélbe burkolódzva eltűnően,

Vártalak a homály esti égben,

Kerestem. Most is csak kereslek.

Ott talállak meg pont.

Pont ott, ahol nem vagy.

Szilánkokból építettem várat,

Ostromolták azt a törökök,

Aszlágyok és mindenféle nép,

Felporozta a csatákat,

És magányod mentsre esdett,

Kapuim, mint százszor száz világ,

Idők kerekén nyílott ki tenéked.

Fel magyar, itt a tett!

Harcolni, háborúba tested el!

Vigyen minden kórság,

Így élni képtelenség!

Ha kardot ragadnál,

Lenne szép erényed, s dicshő jelened.

145333.1.38.2.865.0.52.2.6055.4.148.26.0.1.1.0.7...

Lassan, de legyújtod a lámpát,

Összetöröd a kulcslyukot,

Felveszed szép ruhád, nálam alszol.

S reggelente, csak most először s ulolszór,

Felborítasz, kiöntöd a kávésteát is,

Érthetetlen vagy és virgonc,

Egyszerűen, ki felém látható,

Mondják is, így jól áll nekem,

S te még mindig nem mész,

Húz az ágy, takar befedő,

Egyszerű vagy magányodban,

Épp úgy tökéletes és bosszantóan elég.

Frányástul belém lök az a,

Kifejezetten nem ide illő,

S elhúzóan elnyomott,

Kibírhatatlanul semmilyesen káros,

Kimondva mérgező az anyagra,

Kiszorít, és bent emészt,

Puffaszt, epedeszt, taszít.

S te óvathattalanul nem bírod ég.

Borulásra esdem; csak még egy időt.

Ledől,

Megáll,

Felmászik,

Csúszik a minden,

Felédtől felém,

Lassan óvatosan hangoskodva,

Szépen magyarul,

Jelentéktelen eszközzel,

Térrel,

Kuszáltan játszik.

Hol volt,

Felmerengett,

Kiesett,

Nincs sehol,

Lényegje múlt,

Számíthatatlan,

Kevés,

Elég,

Szegény,

Mindben szegény,

Átjárhatatlan sem,

De megérteni képtelen,

Áthálni a mindenen tovább.

 www.youtube.com/watch

... mert így esik jól.

Kint lenni. Bent.

Mennyi lenne itt. Ott.

Meztelennek láss,

Itt vagyok. Mennyi.

Sok. Kevés. Nem elég.

Tudat nélkül ennyi.

Meztelen számok állnak,

Alakjuk elhomályosítva,

A tudat elveszettsége,

Még jó, így jó ez,

Nem tudni a semmit,

S élni, nem túlélni mindent,

Elveszni és megtaláltatni,

Veled lenni, érted sopánkodni,

Hogy, mennyi, mennyi,

Érzéseket fakaszt,

Amiből születtem. Vagyok.

Néhol itt elvesztetni,

Máshol bajul lenni,

Csak egy magyarban,

Eltűnni ebben, édes,

Kesernyésen fémes,

Rétes mézes lényes,

De én is veled. Kérlek.

Hosszú az út, talán félsz is,

Én nem. Már semmi.

Sokkal lentebb, inkább bentebb,

Most már jó helyen a kanapé.

Minden rendben, helyén a lét.

Senkit sem ért. Kérd.

 Tizenhat évesen rájönni mit jelent az a szó; Édesanyám.

 Hol legyél, / Egyedül függök a peremén,

Fent magasban, lent nálam, / Félig lent, de mégis fent,

Mellettem, ébredj, képzetedből, /  Egyedül, de mégis veled,

Sosem gondoltad / Kicsit szétesetten,

Volna, hogy így lesz, / És rendhetetlenül óvatosan,

De én mindig is hittem, / Mely egy kis bökés,

Nem féltem, de remélni sem mertem, / Mely eltávoztatott lökés,

És íme, cipőd talpának nyoma, fapadlómat karcolja, / Onnan ahol járás gondolatát, sem hiszed,

Itt vagy, / Ahol hálni birtokolsz,

Kellesz, / Ott vagyunk mi,

Féllek, / Már megint ketten,

Vonzódom, / Kezdelek félni,

És mind emellé talán szeretlek. / És mindenedet elkérni,

Kemény, de lehet még igaz is, / Mert báj a vágyad,

Nem vélem birtokolni a tudást, / Tested lelkemben tetszeleg,

És erre én mindenkor képtelen leszek,  / És azt gondolom,

Csak egyet tudok, / Kimondani félem,

A kemény szót, / Kicsit más ez így,

Hogy talán a zűrzavarban,  / Hogy a szakadék tetején,

Mégis szeretlek. / Eltávozni képtelenség,

És akkor jön az ekhó,

Tőlem hozzád,

Vagy épp kifordulva,

Mindenhol ott,

Talán te vagy ott.

Egyedül függök a peremén,

Félig lent, de mégis fent,

Egyedül, de mégis veled,

Kicsit szétesetten,

És rendhetetlenül óvatosan,

Mely egy kis bökés,

Mely eltávoztatott lökés,

Onnan ahol járás gondolatát, sem hiszed,

Ahol hálni birtokolsz,

Ott vagyunk mi,

Már megint ketten,

Kezdelek félni,

És mindenedet elkérni,

Mert báj a vágyad,

Tested lelkemben tetszeleg,

És azt gondolom,

Kimondani félem,

Kicsit más ez így,

Hogy a szakadék tetején,

Eltávozni képtelenség,

És akkor jön az ekhó,

Tőlem hozzád,

Vagy épp kifordulva,

Mindenhol ott,

Talán te vagy ott. 

Hol legyél,

Fent magasban, lent nálam,

Mellettem, ébredj, képzetedből,

Sosem gondoltad

Volna, hogy így lesz,

De én mindig is hittem,

Nem féltem, de remélni sem mertem,

És íme, cipőd talpának nyoma, fapadlómat karcolja,

Itt vagy,

Kellesz,

Féllek,

Vonzódom,

És mind emellé talán szeretlek.

Kemény, de lehet még igaz is,

Nem vélem birtokolni a tudást,

És erre én mindenkor képtelen leszek,

Csak egyet tudok,

A kemény szót,

Hogy talán a zűrzavarban,

Mégis szeretlek. 

 Hiába mondod, hogy nem elég jó a Júliám, hiába kéred, csináljam jobban. Hiába akarod, hogy a bájos Wendy legyek. Én csak magamat tudom játszani, de azt tökéletesen.

Gyilkolj, ölj, hazudj, szenvedj,

Mert engem nem látsz,

Sem a földön, sem pokolban, sem máshol

Menj, fuss, mert elátkoz a világ,

Menekülj minél messzebbre,

Keletre vagy nyugatra,

Csak fuss, és soha többet ne nézz hátra,

Ne sirasd mit itt hagytál,

Ne sajnáld az életed, mi tönkre tett.

Csak fuss, messzire, s ha odaértél,

Fuss tovább még messzebbre,

S azt hiszed ott vagy a legjobb helyen,

Menekülj tovább az ismeretlenbe.

Térdre borulva sírok előtted,

Minden bűnöm ajkamon hiába ejtem,

Előre tudod, és még hiszel.

És miután tüskés ronggyal vertelek,

Te még ezek után is azt mondod;

Szeretlek.

Lelkem könnyben ázik,

Szívem csak miattad dobog,

Te szültél, hordtál, védtél.

De lett magam porszemmé.

Ó, be szép vagy, úgy csodállak,

Te ejted a legtisztábbat.

Suhogsz felém, és én elszaladok,

Annyi fáj. Ma én rohannék,

De mégsem teszem,

Őrült lelkem a vad világban enyved.

Kicsi voltam, féltem és fáztam,

Takargattál, óvtál, ott voltál.

Hol legyek ez időm én,

Hogy miért itt, mikor veled kell lennem.

Még sosem mondtam, mert féltem,

Még sosem mertem, mert bajul éltem,

Csak annyit ejtek, halványul, de tisztán,

Köszönöm, és mindig is szeretlek, egyetlen Édesanyám.

Vártalak, féltelek, szerettelek,

Majd rajongtam, imádtalak,

És most mindet egyszerre,

Kereslek, ahol nem talállak,

Annyira, de annyira sajnállak,

Téged, mert nem vagyok veled,

Téged, mert elpocsékoltam az időnk,

És te lassan felnősz,

És mindezt nélkülem,

Nem ettem veled, mikor először faltál,

Nem ittam veled, mikor először nyeltél,

Most mond, de ne is inkább te,

A hibákból te semmiért sem felelsz.

Nagy ég, mond,

Ó akkor te mond,

Miért nem együtt,

Miért külön

Kell, az életet élni,

Magányosan elveszetten,

Úgy fáj, éget, mar, rúg, csíp, harap, öl.

S csak annyi méreg forr bennem,

Ellened, kedves atmoszféra,

Kedves becézni nem méltó.

Sajnálom magunkat. Szeretlek,

Fáj hiányod bennem,

Üresség a nincstelen zsebében,

Szükség lenne rád,

De a döntések gátolnak,

Fáj hiányod bennem,

Üresség a nincstelen zsebében.

Néha jó sötétségben élni,

Leszarni a világot

 és ébren lenni.

Ha vége lenne mindennek,

Nem fájna,

Ha rám kiabálnál már,

Nem fájna,

Ha nélküled kell vége legyen,

Már nem fájna,

Ha még nem értenéd meg,

Már az sem fájna,

Ha cserben kell hagynom téged,

Nem fájna,

Ha nem lenne tökéletes,

Az sem fájna

Ha már csakazértis szeretnéd,

Az sem fájna,

Ha minden, minden valóra válna,

Az sem fájna,

Csak lenne már vége,

Ennek a fájdalmas világnak.

 Hogy legyek jó, hogy legyek tökéletes? Még élni sem tudok. Akkor hogy menne minden más? Ennyire nem taszíthatom el magamtól az embereket. Mégis megteszem. Én nem  tudok, úgy jó lenne, ahogy te, én nem veszem fel az álarcot, mindent megmutatok...

Tökéletes, de mégis őrült??? Választani kell.

--- jobb, más tökéletes, jó, ....

"Legyél tátongó ember festékréteg nélkül, egyszerre mindenhol és mindenhogyan. Legyél sebezhető, és sebezhetetlen leszel."

lélek vagyok, élni szeretnék

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

ááá, ezt így nem lehet elmondani, azt se tudom mit írjak, de szerettem volna megosztani az életem vagy legalábbis egy töredékét.

Igen, talán sikerült elkezdenem azt amit az előző bekezdésben elkezdtem. Igazad van No kommment, csak lassan. Lassan csinálom, remélem nem rontok el semmit.

Az egész elkezdődött. Elkezdtem írni, csak egy picit, több úgyse menne, van egy majdnem kész, de rövid novellám, és egy elkezdett(egy oldalas) drámám. Mindkettő magírására egy-egy pályázat motivált. A drámád elég nívós, nem is biztos, hogy kész lesz határidőre, de remélem. Ha nem akkor is lesz valami más sorsa.

....lehet vége fel adom, nem vagyok művész és ezt te csináltad velem...pedig én akartam...vágytam................................................

Teljesen tele van.Félig vízzel, félig levegővel.

Hangmérget ivott fekete gombjú hamgjegyek,

Hagyjátok illúzióba veszni ötvonalas képetek!

Elfeledtétek származástok eredetének végtelen garmadáját!

Szétszórtátok az élet sorbanhagyott pillanatainak kottáját.

Mi? Hogy azt mondod nem látod rajtam a kabátot? Pedig rajtam van. Vajon csak te nem látod? Vagy más sem? De miért nem? Pedig rajtam tényleg van kabát. Vagy csak azt hiszem. Szerinted? Meg figyelj csak egy kicsit légszíves ha már ilyen mogorva voltál!!! Egy kicsit egoista vagy!!! Nem is kicsit... És ugyanannyira van kabát rajtam mint rajtad! Talán rajtam jobban van... csak másmilyen, nem gondolod? Ebben a hidegben nem lehet kabát nélkül élni! Ezt neked is tudni kellene. Hogy mondhatod hogy nincs rajtam kabát, ha meg se néztél igazán, álljál már lefele, nem is néztél meg csak kijelentteted h nincs rajtam kabát!!! Mostmár aztán tényleg elegem van belőled. Majd megmutatom én neked, bebizonyítom, hogy van rajtam kabát, csak néz meg egy év múlva és meglátod, vagy talán akkor sem, mert akkor sem fogsz igazán megnézni, talán sosem nézel igazán, pedig rólad azt gondoltam igazán nézel. De te is csak egy ember vagy a télben. Nem gondoldod? Gondolkozz el rajta, de mind1 tudom ugyse fogsz...nem nézel igazán...

kisebb... Gondom is

       NAGYOBB,

mint               RÁ várni,

...majd                       jön

akkor, ha Minden        csak ő

                                        Nem hiányzik...

Volt már olyan? Éreztél már olyat, hogy szép az élet? Hogy szeretsz élni? Pedig nem történt semmi csak megláttad a Napot, vagy csak rádmosolygott valaki az utcán, vagy rád írt egy teljesen ismeretlen ember msn-en. Az élet szép , és élni is szeretek. Mert jó. Szeretem önmagam, és elégedett vagyok ami jó :D. Enélkül nem lehet élni szeretni. Csak hiányzik valami. Ami nélkül is szép az élet cska vele még szebb lenne. Mostanában nem írtam. Legútóbbi versem szeptember elején írtam. És azóta nem tudok úgy írni pedig én azt szerettem. Most rendben vagyok. Teljesen. Érdekes. Nem szoktam ennyire rendbne lenni. De unalmas. Kell valami, vagy valaki. Nem talán nem kell senki. Talán olyan unlamasan egyszerű minden. Aszobámban ülni nem csinálni semmit, nem érezni, egyedül lenni, nem mozogni...csak lenni. Jó de mégsincs benne semmi. Csak lenni. Érzések nélkül. Talán elvesztettem érezni. Nem tudom. De mégis jó minden. Csak nem tudom. Nem tudom. Mikor tudom meg mi ez?

Mintha valami hiányozna...

Mennyire szeretnék egy szivárványt a hóesésben.
Színes sávokban hullanának a csipkés hópelyhek.
A valóság együtt élne a képtelenséggel.
Az élet kiráylány lenne egy nemlétező tündérmesében.
Az idő kerekén csak körbe-körbe lehet járni,
Értelmetlen is lenne a teremtésnél reklamálni.
Szivárvány még véletlenül sem létezhet a hóesésben.
A végén még nem lenne ilyen kegyetlenül nehéz az élet.

Csak néha rá kell jönnöm az élet ennél sokkal több és mégis kevesebb, mert egyszer mindig rájövök h valami nincs rendben csak illuzio volt minden,  és h nem vagyok boldog h igazábol az életben mélyebbre kell ásnom, h valaki is legyek, h élhessek ugy igazán h megértsem a lényeget, megértsem az érzéseket és azt, h mi is az a szeretet, de lehet egy élet kevés erre, és talán az élet csak arrol szol, h tudod e mi az a szeretet. (?!)

 

Elcserélt életek

Átlátszó illuzióval elfedett eső nélküli cseppek.

Mosoly mögé rejtett, kacaj nélküli életek.

A kacatos ládában elfeledett emlékkönyvek.

A polcon felejtett képbe belibben a hiányérzet.

Talán valakinek nincs nyoma a fotón.

Talán valami lecsúszott oldalt.

Hol az elhervadt virág? Hol a leejtett váza?

Eddig még nem láttam.

A képet elcserélte egy véletlen.

A véletlen egy végtelen változása.

Az arcok egyre mások lettek,

S az ismerősök elenyésztek.

Ha szertnél...

Ha te cukor lennél, én lennék a kávé.

Ha te gyerek lennél, én lennék a játék.

De tán egy tavaszi napon felnőnél,

És ha egy másik lánynak virágot vinnél,

Én nem zavarnék, de ott lennék csupán.

Nem lennék más csak a két kezedben a virág.            

Két beteg...

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben.
Egyikük, aki az ablak melletti ágyban feküdt minden nap felült egy órácskára.
A másik beteg egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben.

Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.


Az ablaknál fekvő beteg elmesélte, hogy az ablakból egy kellemes, tavacskával díszített parkra látni. Vadkacsák és hattyúk úszkálnak a tavon, és gyerekek játszanak távirányítós játékhajóikkal rajta.  Szerelmespárok üldögélnek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.

Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.

Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben örökre elaludt. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.

A nővér elárulta, hogy az ember vak volt, nem láthatta a falat sem...
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.


Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.

Szomorú ez a világ.....

Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.
Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a
francia kulccsal üti.
A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek megkérdezte

az apját, szemében fájó tekintettel

- Apa mikor fognak visszanőni az ujjaim? Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.
Visszament az autójához és többször belerúgott.Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó
elé és a karcolásokat nézte.
A gyermek azt írta:. "SZERETLEK APA!"













A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az

EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE!

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:...
A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!
Légy ura érzelmeidnek:

- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,
- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,
- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,
- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,
- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!
A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves
életed legyen!

Ezért tart ott az emberiség ahol most. Köszönöm azoknak,akik elküldték ezt!
KÜLDD EL TE IS,HOGY TÖBBEN ELOLVASSÁK EZT A TÖRTÉNETET, ÉS GONDOLKODJUNK EL AZON MILYENEK
IS VAGYUNK MI EMBEREK!!!

Most talán az leszek aki vagyok. Életem nagyjából rendben, bár tudom a suli elején biztos ki fogok borulni párszor. Most csak vagyok. De nem úgy ahogyan egy az életbe belefásult harcos vagyok. Hanem egy különleges ember, egy művész. Aki mások szerint művészként is különleges és még az álarcát is különlegesen tudja feltenni. Köszönöm a nem mindennapi barátságot. :)

A suli más lezs és én is. Két volt osztálytársam is átjön bár nem az osztályba csak az évfolyamba. Az egyik a legjobbom. Kíváncsi vagyok mi lesz. Olyan kár hogy a barátság fénykora már véget ért. Most csak vagyunk ... barátok vagyunk...legjobb barátok. Nem tudom miért vagyunk legjobb barátok. Ő azt mondta azért mert hasonlítunk egymásra és mert jól nézünk ki együtt:D Bírom a humorát. Mert a legjobb barátnőm. És azt se tudom miért ő a legjobb barátnőm. Csak mert ő. Talán már csak megszokásból. De mégsem. Most mennem kellene rámolni a szobába. Aki ismer tudja ez milyen nagy kihívást jelent. De talán előtte sütök muffint. Mert most szeretek élni úgy ahogy vagyok. De egy költözés azért mégis jól jönne.