Cassie

Mélyvörös holdszózatként borult ám az átkozott. Csábított, elvette a takaróm. Vacogtam mellé, s bújtam mellkasához, de egy szót sem ejtett elém, fogta egy részt belőlem és elrabolta. Kiszedte, s kimarta, mint a farkas a prédáját. S én vakítva tálcán kínáltam neki. Már nála van és visszavenni sem lehet, s nem sajnálom, mert ott az az átkozott, akit viszont nem hívtam, s rossz vendégként betolakodott. Felfalta a sütit, megitta az összes bort és még nem is köszönt, de legalább gyönyörű volt. S most a nyakamon maradt, a részem helyett az átkozott, csak azt hagyta, s én sajnálom. Bárcsak sírnék, bárcsak lennék rosszul, de úgysem vagyok. Csak belülről rohadnak az átkozottá vált sejtjeim. S ő mindezt szépen végignézi, néha még mindig eljön, kopogásra sem méltat, lágyan kinyitja az ajtót, és elvisz kisebb darabokat. Várom már mikor marad csak a vázam, s akkor talán az átkozott is továbbáll, de addig is egyet tehetek, hagyom, h mindez tovább folyjon, és csak sajogatom a szívem.