Már csak jobb kislábujjam tartotta a súlyom, s vele együtt terheim miket a hátamon púpozott hátizsákba gyömöszöltem. Lábfejem a lila és a kék árnyalataiban tündökölt, s az elfagyás határán ingadozott. Jobb combom és vádlim görcsben állt, s a mozdulat fogalma rég eltörlődött számomra. Térdemből az apró tűszúrások helyén méreggel teli váladékaim folytak. Bal lábamat vízszintesen tartottam a kőszikla és az éhes aligátorok kereszttüzében. Csupasz lábam végigterítve óhajokkal és képzetekkel átázott lepedőkkel, s a megmaradt három pici ujjamon karácsonyfadíszként csüngtek a szívcsontok. Méhemben az eltitkolt álmod; a legnagyobb félelmed hordoztam. Halott szavaktól duzzadt melleim közt végtelen üresség szállt. Meztelen testem vörös kiütésektől égett, s nem mertem belegondolni, mióta árad a testem zugaiból a bőrömön át az izzó vérem, mely a talajhoz érve forrásként tört az ismeretlenbe. Csonka karomon tartottam múltam, s eldobott jövőm emlékét, s meglévő karomra kötve múltbéli önmagam által képzelt énképemmel átkötött pillanatrajzom csüngött. Bár nem hiszem, hogy a zsineg sokáig bírná, de minek is. Az ajkaim, tekintetem, s orcám mind a titkom fedték. Szorosan arcomra ragasztva mutattam a plakátot, melyen a tükör állt széles mosollyal kihasználásra készen. Ez lettem volna így egészben én, ahogyan a híd utolsó szál kötelének közepén egyensúlyoztam a változás folyama és az örök szél között. Bár mindég is vártam ott a semmi közepén, mégis felbolygatott mindent bennem abban a pillanatban a Sétáló. A múltnak keresztelt parton sétált.
- Emily. Viszlát. – szólalt meg a közelembe érve.
S ekkor a szavak keselyűmadarakká válva hasították szét a pusztaságom. Lelkem a
sebemen tátongott a kiesés és a tett között. S egy gondolatra kiáltottam fel:
- Megtiltom, hogy elhagyj!
- Rendben. Akkor indulj tovább végre és fogd fel, mostantól többé képtelen leszel érezni!
